Sosem gondoltam volna, hogy így fogok vonzódni valakihez. Milyen varázslatos hely ez a Facebook, bejelöltem, majd egész nap beszélgettünk. Imádok vele beszélgetni… imádom a hangját, imádok a szemébe nézni, imádom, ahogy egem néz. Ezt persze ő még nem tudta. Találkoztunk, gitározott nekem, én felolvastam a verseimet. Mikor elbúcsúztunk egymástól, volt valami a levegőben. Vibrált, szikrázott, és hátat fordítva neki… fájt. Mire hazaértem, már ott várt egy édes vers, amiben leírta ugyanazt, amit én éreztem akkor. Teljesen szétzúz, megőrülök tőle. Nem elég az idő… hirtelen fogy el. Félek tőle, de iszonyatosan bele szerettem. És hogy mibe? Nem tudom… Talán abba, az elképesztően édes macskamosolyába, vagy azokba az élettel teli, barna szemeibe. Az erős, de olykor kegyetlen szívébe, az ölelő karjaiba, vagy a másságába. Megfogott, és ha akarna, se eresztene. Vártam. Eljött az a találkozás, amely mindent felfedett. Megbeszéltük, hogy megtanít gitározni, és el is kezdtük volna, ha nem lett volna belőle egy egész estét beszélgetés. Közeledett, először csak a beszédében tűnt fel, amitől kibukott belőlem a kétségbeesett vallomás. Igen, elmondtam neki. Elmondtam milyen elcseszett módon összekavarodtak bennem a dolgok, hogy nem értek semmit, hogy mit érzek. Megkönnyebbültem és egyre jobban megijedtem. Ő csak kedvesen mosolygott, hiszen tudta. Minden áron be akarta bizonyítani már akkor, hogy nem jó ember. Én, még ha így is van, sosem fogom meglátni benne. A jót látom, a vonzalmat kettőnk között, ami felemészt, lebilincsel, szétszaggat. Átölelt, megcsókolt és én akkor más teljesen elvesztem. Akkor tudtam meg, mit képes velem tenni egyetlen érintése, csókja, lehelete… Leírhatatlan vágyat ébresztett bennem. Vágyat az iránt, hogy kikelve magamból a padra lökjem, az ölébe másszak, és úgy tépjem le róla a ruháit a testét harapva, nyalva, hogy a puszta tudat hatására kiviruljon bennem a gyönyör. Aztán ismét jött a siralmas búcsú, s az észveszejtő álmok, melyek bárcsak valósak lennének! Felfal, összetör, felrepít… és én imádom ezt!